A volumetrikus pollencsapda felépítése

A pollenjelentések adatainak túlnyomó része egyetlen eszköztípusból származik: a volumetrikus, más néven Hirst-típusú pollencsapdából. A konstrukciót az 1950-es évek elején írták le, és alapelve azóta sem változott. Az alábbiakban részenként végigmegyünk rajta.

A ház és a szélzászló

A csapda egy háztetőre vagy magas oszlopra szerelt, kis fémdoboz. Tetején szélzászló ül, amely az egész szerkezetet forgatja, így a beszívó nyílás mindig a szél felé néz. A csapdát általában a talaj fölött 15–20 méter magasan helyezik el, hogy a mérés ne egy-egy közeli fa vagy bokor, hanem a környék levegőjét tükrözze.

A beszívó rés

A levegő egy keskeny, nagyjából 2 × 14 milliméteres résen jut be. A ház alján lévő szivattyú percenként körülbelül 10 liter levegőt szív át rajta. Ez közel áll ahhoz, amennyi levegőt egy ember nyugalomban belélegzik, ezért a csapda jól modellezi a saját „mintavételünket”.

A dob és a szalag

A rés mögött egy óraszerkezet hajtotta dob forog, rajta egy átlátszó műanyag szalag, amelyet vékony ragacsos réteg borít. A beszívott levegő a szalagnak csapódik, a pollenszemek és más részecskék pedig rátapadnak. A dob óránként 2 millimétert fordul, egy teljes körülfordulás egy hétig tart. Így a szalag időrendben rögzíti a hét minden óráját.

A laboratóriumban

A szalagot hetente cserélik. A laborban napi, 48 milliméteres darabokra vágják, tárgylemezre helyezik, és festéket tartalmazó anyaggal fedik le. A vizsgáló a mikroszkóp alatt meghatározott sávokban végigpásztázza a mintát, és fajtánként megszámolja a pollenszemeket. A beszívott levegő mennyiségéből ezután kiszámítható a napi átlagos koncentráció, köbméterenkénti szemszámban.

Miért ilyen tartós a megoldás?

Mert egyszerű, olcsó és összehasonlítható. Ugyanaz a felépítés évtizedek óta működik szerte Európában, így a különböző helyeken és években mért adatok összevethetők. Az automata mérők gyorsabbak, de a hagyományos csapda adja ma is a pollenjelentések gerincét.